Élsport és a gyerek
A gyerekeim heti körülbelül 13-14 órát edzenek, versenyszezonban – tavasszal és ősszel – erre jönnek rá hétvégénként a versenyek, havonta 1-2, néha vidéken, néha külföldön, és a szövetségi bajnokságok, amik az év legnagyobb versenyei országos szinten. Ezen kívül heti 5 tornaórájuk van, amiből ugyan kettőről kérhetnének felmentést a versenysport miatt, de eszük ágában nincs, szerintük az egész iskolai napnak a tesi a legjobb része.
Számtalan kutatás bebizonyította már, hogy mennyi haszna van, ha a gyerekek sportolnak. De most ne arról beszéljünk, mennyire jó ez, hanem arról, hogy vannak olyan speciális nehézségek és dilemmák, amik a sportoló gyerekeket és a szüleiket érintik, különösen, ha versenysportról beszélünk.
Arra gondoltam, leírom, mik azok a leggyakoribb kérdések, amikkel találkozni szoktunk ezzel kapcsolatban. És azt is, hogy – bár persze nem biztos, hogy igazam van – miért gondolom, hogy összességében többet nyernek ezzel, mint amit veszítenek/feláldoznak.
Ez persze csak egy sport, és egyetlen egyesület, de más versenysportoló gyerekek szülei nagyon hasonló dolgokról számolnak be, ezért néhány dolog talán általános érvényűnek is mondható.
(Fontos tudni, hogy a lányaim velük egykorú lányokkal edzenek együtt, női edzőkkel, egy olyan sportban, ahol nincs dopping, egy olyan sportlétesítményben, ahová szülőként bármikor be tudunk menni, így tisztán a sportról tudunk beszélni, és egy csomó olyan nagyon kritikus dolog nem merül fel, ami más sportokban vagy körülmények között esetleg igen: nincs edzői terror, bántalmazás és fizikai erőszak, nem találkoznak az öltözőben csicskáztatással, vagy számukra túl korai ingerekkel, nem etetnek velük kis színes tablettákat, amiket a medence aljáról kell felhozni, stb. Tehát kemény, de sok szempontból megnyugtatóan biztonságos közegben lehetnek élsportolók.)
A fotókat köszönöm Alinak, Annának, Barbinak, Dalminak, Emmának, Hannának, Lénának, Nadinnak, Natinak, Noninak, Szofinak, Szonjának, és persze az anyukáiknak.
Van-e gyerekkoruk? A kérdés inkább az, a nem sportolóknak van-e
A kisgyerekkortól sokat edző gyerekekkel kapcsolatban felmerülő egyik leggyakoribb kérdés az, elvesszük-e tőlük a gyerekkorukat. Ez elsőre egyszerűnek tűnik: igen, hiszen amikor hetente négyszer 3-4 órákat edzenek, akkor nyilvánvalóan nem a gyerekkorukat élik éppen.
De minél többet gondolkodtam ezen, minél több sportoló és nem sportoló gyerek szüleivel beszélgettem, minél többet figyelem a sajátjaimat és az egyesület többi gyerekét, ismerősök életét, annál kevésbé egyértelmű a válasz.
Ha a gyerekkort úgy definiáljuk, hogy szabadon csinálhatják, amit szeretnének, akkor a sok edzés nem az. Ha viszont megnézzük, mit csinál ma egy átlagos 8-10-12 éves délután, a környezetünkben lévő legtöbb családban azt látjuk, hogy nem valami nagyon építő dologgal töltik ezt a sok időt, nem szabad, kreatív játékkal, hanem valami egészen mással.
Nagy részük négyig bent van az iskolában, ahol zömmel nem szabad, kreatív tevékenységet folytat. Utána hazamennek, és – most ezen fölösleges borongani, mert ez van – jön sok órányi telefon/tabletnyomkodás, tévézés. Biztosan vannak tudatos, menő családok, ahol nem ez történik, de nagyon sokszor viszont igen.
Ha az a kérdés, melyikkel nyer többet a gyerek, azzal, hogy először unatkozik a suliban négyig, utána meg otthon nyomkodja a telefont, vagy ehelyett – jó társaságban, erről később – sportol, már nem is olyan egyértelmű, ki jár jobban.
És az az érdekes, hogy ezeknek az élsportoló gyerekeknek nagyon sokszor ez a hobbija is, az enyémek napi sok órában tornáznak és táncolnak otthon, ha nincs edzésük. (és este is, ha van) Tehát tulajdonképpen van egy olyan olvasata is a dolognak, hogy napi több órában – igaz, irányított keretek között – foglalkoznak azzal, amit amúgy szeretnek csinálni.
Hatékonyság, hatékonyság, hatékonyság – és néha muszáj kiengedni is
A velünk együtt edző gyerekek az utolsó óra végén kilőnek a suliból, átrobognak az egyesületbe, ahol a büfé ilyenkor óriási tanulószobára emlékeztet. Muszáj is, amikor a gyereknek maximum egy órája van az edzésig, bele kell húzni, hacsak nem szeretne majd este, 3-4 óra sport után 6-kor meg 7-kor leülni a házi mellé. És már vannak annyira rutinosak, hogy tudják: nem szeretnék.
Szóval ott ülnek az asztaloknál – egyébként a sportcsarnokban elérhető összes sportból vegyesen: tornászok, teniszezők, röpisek, aerobikosok, -, nyomják a leckét, és elég motiváltak a hatékonyságra, mert ha hamarabb végeznek, még van idejük edzés előtt bulizni. Mert ennyi időt együtt tölteni buli is, komoly barátságokkal, élénk társasági élettel.
Ez az iszonyúan feszített menetrend szülőként nyilván kettős érzéseket kelt. Igen: sokszor sajnálom őket. Elmennek reggel az iskolába, végeznek, átrohanunk edzésre, rögtön leülnek leckét írni – néha közben ebédelnek, ha a suliban nem volt rá idő – és mire végeznek, nagyjából mehetnek le a csarnokba, ahol 3-3,5-4 óra edzés jön. Van olyan nap a héten, amikor reggel 8-tól este 6-ig gyakorlatilag folyamatosan terhelve vannak.
És látom rajtuk, hogy néha nagyon fáradtak. És néha nem is fáradtak, egyszerűen csak szeretnének semmit nem csinálni, egész délután csak otthon ülni az ágyon a barátnővel, és csinálni azokat a dolgokat, amiket a mai kiskamaszok csinálnak együtt – néha telefonnyomkodás, néha filmforgatás, néha csajoskodás, néha séta a réten a kutyával, ilyesmik.
Ez szülőként nagy balanszírozás, hogy megtaláljuk, mikor és mennyit engedünk, mikor és mennyit lazulunk, hogy ne jussunk el oda, amikor nem azért megyünk le edzeni, mert ott lenni számukra alapvetően jó. Nagyon kell figyelni a gyereket, hogy lássuk, mikor túl sok, mikor kell neki egy kis szabadság, lazulás, semmittevés. Hogy mikor van az, amikor az évközi egy-egy hét edzőtábor feltölti őket, és mikor kell passzolni, mert már túl sok. (Edzőtábor alatt is ugyanúgy kell haladni a tananyaggal, leckékkel, csak nem kell közben suliba menni, hanem reggeltől délutánig edzenek)
A feszes kontyok alatt okos kis fejek lapulnak
Amit mi sportolunk nagyon csajos, látványos, egyben kőkemény dolog. Könnyű lenne azt gondolni, hogy ezek a szép, vékonyka, hajlékony kislányok nem éppen az eszükről híresek. De a vicc az, hogy arról is. Nem tudom, országosan/városszerte mekkora adott korosztályban a kitűnők aránya, itt döbbenetes.
Illetve talán nem is annyira meglepő, ha belegondolunk, milyen készségekre van szüksége egy viszonylag sikeres sportolónak: kitartás, gyakorlás, szorgalom, koncentráció, önbizalom és reális önértékelés, és az időbeosztás miatt kötelező hatékonyság – ezek az iskolában sem jönnek rosszul.
Sőt, azt hiszem, ezek a készségek amúgy az életben sem jönnek rosszul senkinek. Nem arról van szó persze, hogy itt csupa ilyen gyerek van, hanem inkább arról, hogy akik itt vannak, ezeket a dolgokat napi szinten gyakorolják, fejlesztik.
A természetétől fogva nem túl kitartó, kudarckerülő is a saját bőrén tapasztalja meg, hogy először nem tud valamit – ami másoknak esetleg amúgy tök könnyen megy – aztán sokat dolgozik érte, gyakorol, gyakorol, gyakorol, és egyszer csak már tudja. Hogy amikor magasabb osztályba kerül, az első időszakban talán csak a mezőny végén kullog, de ha sokat és keményen dolgozik, a következő évben már a dobogó is esélyes lehet.
Amíg itt van, nincsen máshol
A nagyon sokat sportoló gyerekek szüleivel beszélgetve még egy fontos dolog körvonalazódik: megnyugtató tudni, hogy a gyerek hol, kikkel és mit csinál délutánonként. Jó tudni, hogy kik azok, akikkel tölti az idejét – ezt már kipipáltuk, az ő szempontjukból barátnőkkel, a mi szempontunkból megnyugtatóan normális gyerekekkel -, és tudjuk, mit csinál.
Ne legyünk álszentek: minél közelebb érünk a kamaszkorhoz, pláne, ha már benne vagyunk, ez nagy érték. Szerintem kevés szülő van, akinek nem fut át az agyán néha, hogy nem keveredik-e a gyerek rossz társaságba, nem viszik-e bele mások hülyeségekbe.
Abban bízom, és ezzel szinte minden anyuka így van, hogy ez a közeg segít nekik megerősödni, és azok a normák, amit itt fontosak, máshol is megvédik majd őket. Hogy olyanok között vannak, akiknek alap jól tanulni, megküzdeni a sikerért, megdolgozni a fejlődésért. És nem – most jön a pánikoló nyuggerduma – mondjuk a Mammut mellett spanglizgatnak minden délután.
Koncz Andrea
forrás:
www.divany.hu